http://kuria-birosag.hu/sites/default/files/sajto/dp_borbas_beatrix_0527.pdf

A bírói hatalom kárfelelőssége az államhatalom kártérítési felelősségének speciális, egyszersmind rendkívül érzékeny területe. A témaválasztás nem előzmények nélküli, hiszen az utóbbi évtizedekben számos tanulmány született a közhatalom károkozásaiért való polgári jogi felelősség témakörében. Figyelemmel azonban arra, hogy garanciális jelentőségű intézményről van szó, a bíróságok kártérítési felelőssége a jogtudomány részéről folyamatos elemzésre érdemes, aktualitását sohasem veszíti el. A tudományos kutatás szükségességét támasztja alá az európai szintű alapjogvédelmi gyakorlat fejlődése, az „igazságszolgáltatási alapjogok” megjelenése, valamint Magyarország új Polgári Törvénykönyvének elfogadása is. A bírósági szervezet kárfelelőssége az igazságszolgáltatás jogállami működésének kiemelkedő biztosítéka. Az ítélkező bíró személyes (fegyelmi, büntetőjogi, kártérítési) felelősségre vonhatósága mellett a bíróság, mint szervezet polgári jogi felelőssége az okozott kárért a jogállamiság egyik „zárókövének” tekinthető: alkalmazására azokban a rendkívüli esetekben kerülhet sor, amikor a közhatalommal felruházott bíróság a jog érvényesítése helyett jogot sért, és jogsértő eljárásával – jogorvoslati eljárásban sem orvosolható – kárt okoz az állampolgárnak. Annak az állampolgárnak, aki – Alaptörvényünk XXVIII. Cikkében foglalt jogával élve – éppen azért fordult a bírósághoz, hogy jogait és kötelezettségeit, illetőleg az ellene emelt vádat ésszerű időn belül, tisztességes eljárásban, megalapozottan bírálják el. A bírósági jogkörben eljáró személyek károkozó magatartása – amennyiben következmények nélkül marad – az államhatalom oldaláról nézve súlyos működési zavart eredményez; rést üt a jogállamiság, a jog uralma alá vetett állam eszméjének pajzsán, teret engedve ezzel az önkénynek. Az állampolgárok oldaláról nézve a kártérítés elmaradása aláássa a bíróságokba vetett bizalmat. A közbizalom elvesztése pedig könnyen vezethet az egyéni, így szükségképpen önkényes igazságszolgáltatás térnyeréséhez az igazságszolgáltatás bírósági monopóliumával szemben. A bizalom fenntartása és folyamatos megerősítése ezért a közösség, a nemzet egészének érdeke. A kutatási téma érzékenységét a fenti, jogállami működést érintő következmények mellett az adja, hogy a bíróságokkal szemben kártérítési igény elbírálása – a polgári eljárásjog szabályai szerint – bírósági úton történik. Ha az alapügyben hozott döntést érintetlenül hagyva is, de mégiscsak bíráknak kell megítélniük, hogy pályatársaik eleget tettek-e az időszerűség követelményének, szakszerűen és pártatlanul jártak-e el. S itt kell kiemelnünk a A „mbírói függetlenség többirányúságát: ahogyan egy büntetőbíró sem járhat el részrehajlóan akkor, ha az előtte álló vádlott történetesen bíró, úgy a kártérítési perben eljáró, polgári ügyszakos bírónak is pártatlannak kell maradnia akkor is, ha a keresetlevélben megjelölt alperes a bíróság. A mundér becsületének védelme” a bírói függetlenséggel tartalmilag összeegyeztethetetlen, sőt: a bírói hivatás méltóságának megőrzéséhez elengedhetetlen az önkritika, amely jelentheti egyfelől a jogsértő, a hivatásetikai normákat megszegő bírák fegyelmi felelősségre vonását, másfelől az állampolgároknak okozott kár megtérítését. A bírói kar ilyen értelemben nem csupán közhatalommal felruházott személyek összessége, hanem hivatásrend is, amelynek – a különböző szakmai közösségekhez, kamarákhoz (pl. ügyvédi, orvosi) hasonlóan – fontos feladata a professzionális tevékenység, az ítélkezés magas színvonalának biztosítása, a közmegbecsülés megőrzése. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy az igazságszolgáltató hatalom által megkárosított állampolgáramennyiben igénye megalapozott – minél rövidebb időn belül kártérítést kapjon. Mindezekre figyelemmel üdvözlendő a szerző témaválasztása, hiszen a bírói felelősségi rendszernek azt a speciális területét elemzi tudományos alapossággal, amely nem a jogsértő bíróra, hanem elsősorban az állampolgárra koncentrál. Nem kevésbé fontos – és erkölcsi elégtételt jelenthet – a jogsértő bíró fegyelmi, esetleg büntetőjogi felelősségre vonása, a jogsértő ítélet hatályon kívül helyezése, az állampolgárok „gyakorlatias” szemléletében azonban sokkal inkább az a kérdés, hogy a keletkezett kár mennyiben és mikor térül meg. Ennek megfelelően a szerző megközelítése is gyakorlatias: a hazai és nemzetközi jogirodalom feldolgozása mellett a magyar bíróságok ellen indított kártérítési pereket is vizsgálta, különös figyelmet fordítva arra, hogy mi az oka a kárigények jogi megalapozottságát megállapító ítéletek alacsony számának. A szerző álláspontja szerint az a következetes bírói gyakorlat, amely kizárja az alapperben hozott jogerős döntés minősítését a kártérítési per bírósága által, nem szűkíti le az igényérvényesítés lehetőségét, hiszen – az Alkotmánybíróság határozatából következően – a kártérítési igényt elbíráló bíróság megállapíthatja az alapperben hozott határozat jogellenességét, mint a kártérítés egyik feltételét, nem jogosult azonban a határozat megváltoztatására vagy hatályon kívül helyezésére. A szerző ugyanakkor nem mond le a tudományos igényességről sem: értekezésének kiindulási feltevéseként rögzíti a kettős – magánjogi és közjogi – látásmód szükségességét: „Azokban a kárfelelősségi jogviszonyokban, amelyekben a közhatalom közjogi státuszából cselekedve okoz a vele hierarchikus viszonyban lévő magánfélnek kárt, az egymással egyenrangú relációban álló felekre írt klasszikus magánjogi kárfelelősség szabályait indokolt közjogias szempontból vizsgálni.”1 A szerző részletesen bemutatja az állami kárfelelősség kialakulását, az állami immunitás felelősségének fokozatos oldódását, rámutatva arra, hogy a magánjogi kodifikációt megelőzően e speciális jogkérdésben is kiemelkedő szerepe volt a bírói gyakorlatnak: „…az állam kárfelelőssége tárgyában kényszerűen született elvi határozatok között legnagyobb jelentőséggel a Magyar Királyi Kúria 1933. évi 976. sz. elvi határozata bírt, amely szerint az állam a hatóságai vagy tisztviselői által a hatáskörükhöz tartozó hivatalos eljárásban hozott határozatokkal egyeseknek okozott kárt csak abban az esetben tartozik megtéríteni, ha az eljárt hatósági személy – akár szándékosan, akár vétkes gondatlanságból – olyan módon sértette meg a határozat meghozatalánál az irányadó jogszabályokat, hogy az a saját felelősségének megállapítására is alapul szolgálhatna, feltéve, hogy a károsult a kárt jogorvoslattal el nem háríthatta.”2 Az értekezés középpontjában a kárfelelősség általános és különös premisszáinak elemzése áll, a jelenleg hatályos és az új Ptk. rendelkezései alapján. A dogmatikai alapvetést követően a szerző konkrét ügyekben hozott ítéletek bemutatásával világít rá, hogy a négy általános felelősségi kritérium (jogellenesség, felróhatóság, kár, okozati összefüggés) közül leginkább a felróhatóság és az okozati összefüggés értelmezése által nyílik lehetőség a jogérvényesítés lehetőségének szűkítésére. Így a téves jogértelmezés önmagában még nem eredményez felróhatóságot, mérlegelési jogkörben hozott döntések esetén pedig csak a mérlegelés kirívó okszerűtlensége alapozhatja meg a kártérítési felelősséget. Az okozati összefüggést illetően a bírói gyakorlat szerint nem áll fenn a kárfelelősség, ha a jogellenes tevékenység vagy mulasztás az ügy érdemére nem hatott ki – a szerző álláspontja szerint ebben a kérdésben az 1 Kézirat 4. o. 2 Kézirat 17.o. új Ptk. iránymutatással szolgál majd a jogalkalmazás számára az ún. előreláthatósági klauzula beépítésével. Markáns véleményt fogalmaz meg ugyanakkor a jogalkalmazási-jogértelmezési tévedések kirívóan súlyos jellegének megkövetelésével kapcsolatban, álláspontja szerint a bírósági jogkörben okozott kárért való felelősség megítélésénél „a közhatalom saját lényegéből folyó veszély kiegészül egy további szemponttal: a jogalkalmazó szerv ugyanis ez esetben jogi szakvizsgával – mint a jogi szakértelem magas fokát garantálni hivatott képesítéssel – rendelkező személyi kör. Amennyiben pedig ez a személyi kör a jogszabály egyértelmű, több értelmezési lehetőséget nem engedő rendelkezését figyelmen kívül hagyja, úgy ennek a bíró gondossági kötelméből fakadóan, a hivatásos bírák általános elvárhatósági fokozata szerint értékelt felróhatóságnak szükségszerűen kell megalapoznia a felelősséget. E körben ugyanis (…) a professzionalitás mentén a gondossági mércének magasabbnak kell lennie.” 3 A kártérítési felelősség különös feltételeit is gyakorlatias szemlélettel mutatja be a szerző. Itt különös szerepe van a bírói gyakorlatnak, hiszen gondos mérlegelést igényel az „államigazgatási jogkörben”, azaz a közhatalom gyakorlása során kifejtett tevékenység vagy mulasztás elhatárolása, de a rendes jogorvoslati lehetőségek kimerítésének követelménye is értelmezésre szorul. Ez utóbbi kritérium értelmezése számos kérdést vet fel, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a fellebbezési határidő megkezdése szempontjából releváns kézbesítés szabályszerűen történt-e, a fellebbező lerótta-e az eljárási illetéket – ám a szerző arra is rámutat, hogy „nem minden elképzelhető jogorvoslat kimerítése a feltétel, csupán azon jogorvoslatokkal való élés, amely alkalmas lehet a kár elhárítására. Az eljáró bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a károkozó intézkedés vagy mulasztás tekintetében a károsult a kár elhárításához szükséges jogorvoslatokat kimerítette-e.” 4 Külön figyelmet szentel a szerző a fél tisztességes eljáráshoz, valamint a perek ésszerű időn belüli befejezéséhez való jogának megsértése esetén irányadó, a Polgári perrendtartás 2. §- ában szabályozott speciális, objektív kárfelelősségi alakzatnak. A szerző rámutat arra, hogy itt valójában anyagi jogi rendelkezésekről van szó, amelyeket az új Ptk. több korábbi szövegjavaslata is a kártérítési felelősség szabályai között helyezett volna el. Hozzáteszi azonban, hogy a Pp. rendelkezésének egyszerű áthelyezése számos értelmezési nehézséggel járt volna: „A peres félnek ugyanis a Pp. rendelkezései szerint egyrészt nem kell az őt ért kárra hivatkoznia, elegendő annak bizonyítása, hogy őt alapvető jogsérelem érte. Másrészt a jogaiban sértett fél nem a vagyoni kárát igényelheti, hanem méltányos elégtételre tarthat igényt, ami talán a vagyoni és a nem vagyoni kártérítés összességét jelenti, de ez a törvény betűjével nem tisztázott.”5 Részletesen foglalkozik a szerző a kártérítési per alperesének kérdésével, kiemelve, hogy a gyakorlatban sok esetben kerül sor a bírák személyes perlésére, a legtöbb esetben indokolatlanul. A személyes perelhetőség elleni érvek között utal egyrészt arra, hogy a bíró nem a saját, hanem a bíróság nevében jár el ítélkező tevékenysége során, másrészt arra, hogy e perek célja gyakran más eljárások akadályozása, a bíró elfogultsági alapon történő kizárásának megalapozása. A szerző álláspontja szerint e körben komoly előrelépést jelent az új Ptk. azon rendelkezése, amely egyértelművé teszi, hogy a kárigényt a bírósággal szemben kell érvényesíteni. 3 Kézirat 79. oldal 4 Kézirat 93. oldal 5 Kézirat 105. oldal Különösen izgalmas az értekezésnek a tisztességes eljárás és az ésszerű pertartamhoz fűződő jog sérelmével okozott károkért való felelősség megítélésének hazai és európai tendenciáit bemutató része. A szerző álláspontja szerint – figyelemmel az „igazságszolgáltatási alapjogok” kiemelt jelentőségére a jogállam működése szempontjából – különösen nagy a tétje a „tisztességesség” és az „ésszerűség” kitételek értelmezése. Az ésszerű időn belüli befejezés körében a magyar bíróságok marasztalására ritkán kerül sor, ami összefüggésben áll mind a bizonyítási eljárás esetleges nehézségeivel, mind a felek közti rossz viszonnyal. Az ésszerű határidő követelményét illetően a szerző ismerteti a strasbourgi joggyakorlatot is, amely első körben az eljárás kezdő és befejező időpontját rögzíti, s ezt követően foglalkozik az ésszerűség kritériumával. Nem marad el az Európai Bíróság joggyakorlatának ismertetése sem, amely világos érveléssel mutatott rá arra, hogy a magánszemélyek jogát sértő, közösségi joggal ellentétes határozatokért való kárfelelősség nem zárja ki a jogerő tiszteletben tartása és a bírói függetlenség alapelveinek érvényesülését. A szerző rámutat arra is, hogy „az utóbbi években egyértelmű a tendencia, miszerint a közösségi bíráskodás indult el az alapjogi bíráskodás irányába és nem fordítva – hiszen az Európai Bíróságnak az alapjogokat érintő döntéseiben figyelemmel kell lennie az európai alapjogvédelem már működő és kiterjedt joggyakorlatot felmutató jogvédelmi hálózatára”.6 A perek ésszerű időtartamával, mint kártérítési jogalappal kapcsolatban a szerző rendkívül gyakorlatias megközelítéssel világít rá arra a lényegi összefüggésre, amely szerint a gyors és hatékony eljárás követelménye más, alkotmányos jelentőségű alapelvekkel áll ellentmondásban: mindenekelőtt a megalapozott döntés alapelvével, de a bírói függetlenség alapelvével is, hiszen a bírónak külső kényszertől mentesnek kell lennie a bizonyítási eszközök megválasztásában, a bizonyítás idejének meghatározásában is. A jogorvoslati jog biztosítása ugyancsak alkotmányos követelmény, a bizonyítási indítványokkal kapcsolatos pertaktikát pedig számos esetben indokolja a fél érdeke, ami megnehezíti annak bizonyítását, hogy perelhúzó, rosszhiszemű magatartásról van szó. Az ésszerű időtartamhoz fűződő jog sérelme körében a szerző kiemelt figyelmet fordít a bírói munkateherre és a bíróságok infrastrukturális nehézségeire: a problémák azonosításának és a megoldási javaslatok felvázolásának érdekében a szerző részletes, 18 kérdésből álló kérdőívet juttatott el a bírói kar tagjainak Az értekezés összegző megállapításai közül kiemelkedik az az álláspont, amely szerint „az objektivizálódás felé történő elmozdulást azért tartjuk megfelelő iránynak, mert alapvetően a magunk részéről úgy véljük, hogy a hivatalos minőségben történő cselekvés alkotmányosan egy magasabb elvárhatóságot indukálna a felróhatósági kritériumot illetően (…) az elvárhatósági skálán egy magasabb fokozatba lépés az igazságszolgáltatás végzők részéről már jogállami kérdés”. 7 Ez az álláspont különösen annak fényében megszívlelendő, hogy Magyarország Alaptörvénye és az Alkotmánybíróságról szóló törvény az ún. valódi alkotmányjogi panasz bevezetésével magát a bírói jogalkalmazó-jogértelmező tevékenységet is alapjogi kontroll alá helyezte. Az állampolgárok jogainak ezt a sajátos, közjogi alapokon álló védelmét hatékonyan egészítené ki a fokozott elvárhatóság elve a magánjogi kárfelelősség speciális alakzataként. 6 Kézirat 161. oldal 7 Kézirat 179-180. oldal A doktori értekezést azért ajánlom a tisztelt Olvasó figyelmébe, mert az a bírói kárfelelősség elméleti és gyakorlati szempontjait, hazai és nemzetközi tendenciáit teljes körűen bemutatva, eligazítást nyújt a jogalkalmazók számárak, de a jogalkotás számára is értékes jogpolitikai felvetéseket tartalmaz.